Új, idei folytatások születtek, jó olvasást kívánok hozzájuk! Régi-új Orosháza lesz ebből, én már látom! ;)

A Betyár

 

Suta Máté úrfi tollából:

Beléptem hát ebbe a fogadóba, kíváncsi voltam mi lehetett a nagy hang oka. Oszt mit látnak szemeim? Hát 5-6 embert verekedni. No hiszen, nékem se kellett több, el is dördült néhányszor az öklöm. Öt perc se telt még el talán, oszt kifeküdtek mint ivás után. Ezután a fogadó ura lépett be, aki kintről leste eme tettem.

-          „Ejj te derék legény”- mondta ezt így felém-„az erőd és a bátorságod kéne nékem!”

-          „Először is, a nevem a Fabricius Dénes. Másodszor mit kéne há’ tennem, és ami fontosabb, hogy mennyiért?”

-          „Ne izguljál, jól megfizetném!”

-          „Rendben van há’ uram. Na de akkor mondja a dolgomat”.

-          „Holnap reggel, mikor a Nap felkel, már légyen ott ama gémeskút mellett. Ottan leszek már a szamárral, a gulyával, de reggelit, ebédet vacsorát hozzon majd magával. Éjjel-nappal vigyáz majd a gulyámra, én meg 10 rénes forintot adok magának. Megegyeztünk jóember?”

-          „Holnap reggel ott leszek!”

A gémeskúthoz értem reggel, láttam hogy a gulya szépen legel.

- „Na most már rám bízhatja jó uram!”

- „Rendben van há’ fiam! Viszont mikor a Nap eléri annak a fának a tetejét, a gulya a szamárral legyen már ugyanitt!”

- „Értettem uram, akkor viszlát!”

- „Viszlát!”

Beesteledett már, természetesen nem vittem vissza a gulyát. Orosháza másik végére vezettem át őket, gondoltam belőlük jó vacsora főhet. 

 

Nyíri Feri úrfitól:

 

Hát, ebbe a fogadóba bejutni sem volt könnyű, már kívül is nagy volt a mulatozás.

A fogadóba belépve majdnem átestem egy betyáron, aki épp a földön feküdt.

Hej, de látszott rajta hogy nem azért hevert a földön, mert agyonverték, hanem a bor már a fejébe szállt.

Nagy volt a mulatozás, mindenfelé felborított székek, asztalok,  miféle nép is ez az Orosházi?

Csak középen volt egy asztal, amin egy paraszt bácsika táncolt.

De az öreg az olyan intenzitással ugrált, hogy  csak kevés betyár tudná megismételni azt a hősies ugrándozást.

Látszott is rajta, hogy valamiért nagyon boldog. Eléggé esküvő szaga volt a dolognak.

Egyszer aztán elindult a nép, de nem úgy, mint ha gyászolnának valakit.

Lakodalmat tartottak ma!!!

A birkát nem akartam letenni sehova, féltem, hogy a végén még elhalászná valaki.

Hát akkor biztos hogy én fordulok fel!

Úgyhogy így, birkástól követtem a tömeget.

Közben figyeltem miféle népek is lakják.

Elég sok tenyeres talpas menyeske volt a nép között, gondoltam magamban, hogy jó hely ez az Orosháza, bármennyire is bűzös-mocsaras vidék!

Én itt fogok lakni, ha addig élek is!

Mindenesetre a lakodalmon rengetegen voltak, nagy volt a dínom dánom.

Annyi gyerek szaladgált, hogy azt hittem ezren vannak.

Szegény birka még mindig a hátamon bégetett. De legalább már nem olyan trágya a szagom, mint amikor útra keltem.

Így könnyebben találok valami friss menyecskét.

Olyan büszke még sosem voltam egy birkára sem.

Ez a jószág képezte minden vagyonomat

Hejj, majd meggazdagodok belőle, aztán majd veszek valami jó kis vityillót, lesz majd föld amit be tudok majd vetni, és akkor aztán bizisten hogy megnősülök

Ki is néztem magamnak egy menyecskét.

De annyira tüzetesen megnéztem, hogy észre se vettem, hogy a birka eltűnt a hátamról.

Később vettem észre, hogy épp a gyerekek hajkurásszák.

Életem addigi legnagyobb távját futottam le, a birka egyenest a mocsaras rész felé futott.

Na ott nem maradna meg sokáig, én meg csak egy koldu lennék egy kis faluban!

Márpedig én nem leszek koldus!

Úgyhogy nekiiramodtam, mint a róka, ami nem akarja veszni hagyni a már megszerzett prédát.

Sikerült is elkapnom, és hála a magasságos égnek, a lakodalom is sokáig tartott.

Visszatérve találtam egy kötelet. Odakötöztem a birkám lábait a hátamra.

Nem veszi azt többet le rólam senki, még az atyaúristen sem!

De legalább jót mulattunk!

 

Harmati Dóra kisasszony pici kacsója által:

 

Biz' Isten ilyen danoló, joviális népséggel még nem tanálkoztam, de azt bizt mondhatom, kedvemre volt nekem is a mulatozás.

Ahogyan betértem a csárdába, a birkát egészen a csárda középűig hajítottam. Épp egy szemrevaló matróna asszony lábai elé.

Hej, Isten kegyelme! Szemrevaló teremtés, éppen jó korba, megette már a kenyere javát, de tűzről pattant kis menyecske az egyszer  biz!

Közelébb mentem hát énis, felkaptam a birkát lába alól, megkérdeztem mily szép nevet ádott néki szülő anyja.

- Hogy szolgál kedves egészsége, Rózsaszál?

-Kend Uram, későre jár, eltette már hónapra magát a kend nemtője, jobban járna Kend is, ha követné!

-Az ördög vitte vóna el a csipkelődős kedvét, hát nincs aki jobb kedvre derítené, mondja meg nékem nevét kedves asszony, hogyan szólítsam az

estvén?

-Rezeda... Kend Uram! Rezeda! Szólítson csak így!

Ahogyan azt jó anyám is megmondta, "egyszer elvisz az ördög"! Rezeda volt maga az ördög, belé szerelmesedtem,

azon pillantást. Hogy a jó Orosházi vörösbor, vagy azok a keblek ejtettek szerelembe, csak a Jó Isten tudja!

De nem csak engem ejtett szerelembe Rezeda bájos tekintete! Az Orosházi betyár, Namurek Patkan, Rezeda ura, elődrukkolt, menjek ki a csárda elé véle egy párbajra! Ne is essék több szó Namurekről, ugyanis néki adtam a bárányt, tudtam én hogy hasznát fogom még lelni. Néki adtam én a magam módján! Fogtam Rezeda törékeny kezét, a bárány meg Namureket, Namureket meg a padló, merthát nem állot meg ahogyan nékivágtam midőn jószándékból, merthát

jóanyám mindég arra tanítatott! Rezedát fölültettem a kispej csikómra, dehát az se tegnap látta meg a napvilágot, ki-ki

bicsaklott a bájos rózsaszál alatt a lába! Aznap este hosszú utat tettünk meg,bandukoltunk átabota, míg nem jó alvóhelyre tanáltunk.

Egy istálló állott az alvégen, oda hajtottuk be a lovat is, volt ott friss szóma, aztat evett! Én már csak tudhatom,

hogy friss volt, tudja azt Rezeda is..... Tudja azt a Jó Isten is, mert megáldotta Rezedát fél évre meg rá egy pár hónapra

egy porontyal. Minden földi jót megadattunk néki, még keresztelni is elvittük. Az egész falu népe ottan volt, az én családom, sőt még  a

gyereké is, akit Maradeknek kereszteltünk! ...

Dér Heni kacsókájából:

 

…..A fogadó felé tartó úton számos kedves emberrel találkoztam, viszont volt valami helyesebben mondva valaki, aki nem hagyott nyugodni… egy titokzatos alak tűnt ki távolról a fák mögül. Magas erős testalkatú férfi nek látszott ,kalapban ,pipával a szájában s  lován ülve szúrós tekintettel figyelt.

       Miután beértem a fogadóba megismerkedtem azt ott mulatozó helyiekkel, elmeséltem nekik kalandos életemet. Mivel ugye Orosháza születésének napját ünnepelte, ezért a fogadós meghívott egy ingyen italra. Volt nálam egy kis pénz ,s ittam még úgy 3-4 pohárkával. Mivel éjszakára szállásra volt szükségem érdeklődni kezdtem a fogadósnál:

-Adjon Isten Komám!Volna-e számomra szabad hely az éjszakára?

-Természetesen Fiam, tudok neked elég olcsón szállást ajánlani. -felelte a fogadós.

Sajnos már arra sem volt pénzem, hogy ezt a kis összeget kifizessem ezért megegyeztünk, hogy a birkám felét neki adom. Hirtelen csend lett. Egy magas komor tekintetű férfi lépett be a fogadóba. Nagyon ismerősnek tűnt, s néhány perccel később rájöttem, hogy ez a férfi figyelt a fák mögül. Most már tisztán láttam, hogy egy betyár. A fogadós azt is elárulta, hogy ő itt Orosházán a főbetyár. A közelemben ült le, és néhány pohár bor elfogyasztása után, odajött és megkérdezte, kiféle, miféle vagyok. Elmeséltem neki, hogy nem messze én voltam a fő betyár, s ezt hallván dühösen megivott még néhány pohárral, majd belémkötött, hogy mit keresek én itt, s azzal verekedés kezdeményezett. Szerencsére a helyiek azonnal kiteremtették a fogadóból. Későre járt, s aludni mentem. Másnap birkáért indultam, hogy ma is tudjak valamivel fizetni, amikor is újra találkoztam a főbetyárral. Elnézést nem kért a tegnapiért (gondolta ez nem betyárhoz illő szokás) viszont békét ajánlott. Elfogadtam a békét, s mutatott egy jó helyet ahonnan könnyen lehet elkötni a birkákat…

 

Benkő Alíz művésznőtől:

 

Éppen vacsorára értem a fogadóba, ahol szerencsémnek köszönhetően volt még egy szabad szoba, amit azon nyomban ki is béreltem. Legelöször biztonságba helyeztem portékáim, majd elindultam vacsorázni. Elég jól föznek errefelé, de akkor még nem beszéltem a kiváló borról, amivel leöblítettem a vacsorát. Vacsora közben megint csak nagy szerencsémnek köszönhetöen meghallottam, amint valaki arról beszélt a mellettem lévö asztalnál, hogy bizony neki sajnálatos módon el kell innen költöznie, de a házát nem bírja eladni. Gondoltam egyet magamba és beszédbe elegyedtem a házát sirató férfival. Késöbb boldogan aludtam el, mint egy új ház tulajdonosa. Másnap este már tulajdon házamban aludhattam. Ettöl kezdve békességbe éltem kicsiny házamban. Teltek-múltak a napok és beköszöntött a tél. Egy hideg téli napon, amint sétáltam a faluban, mosó asszonyokat pillantottam meg. Rendes heti mosást tartottak, mindig szoktam látni öket, ha erre sétálok. Éppen valami nagyon fontos dolgot beszélhettek, ugyanis a mosást félbe hagyva tárgyaltak. Izgatottságukban hangosabban beszéltek, mint ahogy azt máskor tették, amit kissé furcsálltam. Elsétáltam mellettük és azon gondolkodtam mi is lehetett a pletyka, amiröl beszélgettek, ám ekkor eszembe ötlött, hogy megígértem János szomszédomnak, hogy segítek fát vágni ugyanis szegény sajnálatos módon eltörte lábát. Megszaporázva lépteimet hazafelé vettem az utat, hogy segítsek barátomnak…..

 

Czecze Dorottya veszélyes tollából:

 

Amint beléptem a fogadó ajtaján, számos mulatozó férfit és asszonyt pillantottam meg. Mivel hosszú utat tettem meg azon a napon, odamentem a csaplárnéhoz - aki őszintén szólva kicsit sem jelentett túl szép látványt nagy termete és meglehetősen ronda arcberendeződése miatt - és így szóltam:

               - Hej, kendecske! Nem tudna nekem szállást mondani a közelben?

- Üdvözlöm jó ember! Tudnék, tudnék, de tudja, ezt csak akkor teljesíthetem, ha megiszik velem pár felest.

               -Talán nem jönne rosszul a hosszú út után.

Ezek után a kocsmárosné elmondta, hogy csupán a szomszédos házat kéne meglátogatnom. Mindez hatalmas örömmel töltött el, hiszen semmi sem lehetett volna jobb egy kiadós alvásnál. Megállapodtam a  tulajjal, hogy ezalatt a pár nap alatt szolgálataira készen állok.

Így hát a következő napra virradva a jó öreg János bácsi megbízott azzal, hogy hozzak vizet neki a gémeskútból. Örömmel teljesítettem kérését. A gémeskúthoz menet négy csikóssal találkoztam, akik épp a ménest terelgették. Jóemberhez méltón odamentem hát honfitársaimhoz, hogy Orosháza felől érdeklődjek. Biz’ ők aztán nem bírják az idegeneket. Éppen, hogy csak a közelükbe értem, bizalmatlanságot tanúsítva a ménest őrző kutyához fordult mind a négy csikós, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ezt kiáltják neki:

- Ejj, Bókony csípd el a zsiványt! Csípd el!

Nem kellett neki harmadjára is elmondani, egyből el kezdett kergetni. Szerencsére a hosszú utak során megtanultam, hogy kell futni az ellenség elől, így a kutya sem jelentett számomra akadályt. De alaposan kifárasztott az a korcs. Mikor végre feleszméltem, rájöttem, hogy a szállásomon vagyok és hirtelen megjelent előttem a jó öreg János bácsi:

- Hát hová lett-é az én vizem? Nem hoztál nekem, te zsivány?! Biz’ ebből aztán nem lesz hasznod!

Mivel a magyarázkodás nem segített volna a helyzetemen, így János bácsit leütve újra útnak eredtem…

 

Szabó Melinda úri kisasszonytól:

 

Már éppen azon gondolkodtam, a birkát vajon hova is köthetném le, mikor nem messze megláttam egy négyökrös ekét. Végibe öreg paraszt irányította a tülkös jószágokat, de biz’ Isten, olyan gyatrán sántikált az öreg, mintha törött lábakon menetelne. Nem is gondolkodtam tovább, hova helyezzem a birkát, azonnal irányt vettem a paraszt felé.

-         Adj’ Isten öregapám! Hát csak nem olyan rögös ez a föld, hogy ilyen nehezen járható?

Hangom hallatára azonnal fölkapta a fejét, s összeszűkült szemekkel mért végig, ismerhet-e engem.

-         Adjon Isten kendnek is. Nagyobb az én bajom, mint a földnek! Tetszik tudni, ezekkel a vén lábakkal még éppen-éppen ellenék, de csak nehezebb és nehezebb ez a munka…

Nosza, ebben a pillanatban kapva-kaptam az alkalmon, s felajánlottam a parasztnak, hogy egy hétig megcsinálom a munkát, ha cserébe szállást biztosít nekem.

-         Nem úgy van az! –ellenkezett.

-         Már miért is ne? Maga is jól jár, én is jól járok. Na, egyezzünk meg!

Az öreg vonakodott, így-úgy nincs erre ideje, de azért addig győzködtem, míg végül két hetes munkáját végzem el. Azonnal beálltam az iga mögé, s aznap én irányítottam az ökröket. A paraszt nem is tudta mit csináljon, hálálkodjon, panaszkodjon.

 

Amikor a Nap végre lemenőbe járt, s én is teljesen kifáradtam, az öreg, betartva szavát, mutatta az utat az otthonukhoz. Igaz, elég nehezen botorkált ott mellettem, így lassan haladtunk. Néha némáságunkat félbeszakította egy-egy kijelentéssel, miszerint az ördög átka ül rajta, hogy lábai ennyire fájnak, vagy éppen csak a sors nehezíti meg így is kemény munkáját…

A faluban járva viszont rengeteg kérdés merült fel bennem, s nem riadtam el megkérdezni ideiglenes szállásadómat sem felőlük:

 - Azt állítják, ágostai vallású ez a falu. Hát ha csakugyan, akkor hogy lehet ez?

 - Ágostai bizony.  Hát kérem, az még édesapámék idejében volt, kik Zombáról, tetszik tudni a Duna amaz feléről érkeztek ide.

 - És miért pont ebbe a nádas közepébe?

 - Hosszú história az!

S tovább haladtunk a faluban, az öregember minden velünk szembe jövő embert köszöntött, némelyikkel meg is álltak egy-két szót társalogni. Így volt ez egy másik paraszttal is, ki felőlem érdeklődött, s mikor megtudta, hogy bizony én elég jó segítségnek számítok, hozzám fordult, s felajánlotta, hogy két hét múlva szegődjem hozzá, pont ilyen fiatalemberre lenne szüksége. S mivel úgyis úgy álltam, hogy se lakásom, se munkám, hát kezet ráztam vele.

Ahogy közeledtünk a házhoz, elhaladtunk egy kicsi templom előtt, melynek harangjai mélyen zengtek. Szállásadóm felvilágosított, hogy ezt még a jó Dénes tanító idejében építették, s nem lesz még egy olyan lelkész, mint a jó Dénes tanító volt. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ugyan, mi volt olyan különleges abban az Isten szolgájában, de inkább az öregre hagytam a dolgot.

 

Házához érve először is a pajtához vezetett, hol nyugodtan elhelyeztem azt az egy birkámat. Később a vacsora igazán bőséges volt, az öregember felesége szépen kitett magáért, nem is tudom megszámolni, mennyi kukoricás gombócot ettem, de rég éreztem magam olyan jóllakottnak. Vacsora után az asszony megjegyezte, hogy pont olyan siheder vagyok, mint a fia, ki most az uralkodó szolgálatában áll s katonáskodik. Úgy tekintett rám, mintha csak a saját fiát látná. Ettől pedig olyan érzésem lett, hogy olyan családhoz kerültem itt a nyakas Orosházán, mintha ide is születtem volna.

 

Vitális Lila-Lilla alkotása:

 

De a fogadó kurjongatását elnyomta a falu kisbírójának rikkantgatása, aki pergette a kisdobot.
A piac népe körülállotta, úgy figyelték mondanivalóját. Megállottam egy pillantásra, de csak annyira, hogy a vállamon pihenő birkát átvetettem a másik oldalamra, hát meghallám a kisbíró kikiabálta - elkötötték a falu széli nyáj legszebb példányát, aki tud felőle adjon hírt azon nyomban, nagy jutalom üti a markát! Inamba szállt a bátorságom, eszembe ötlött az áristom a váradi börtönbe, így hát nem időztem tovább. Nyakamba kaptam a birka mellé a lábamat is. Irány a hangos fogadó, ott majd menedéket találok, ha nem így lesz, hát gyorsan továbbállok. Beléptem a fogadóba, hát mit látok, egy fölöttébb csinos, szemrevaló teremtést a söntésben. Hínnye, igen kedvemre való volt a látvány, tekintetünk összefutott, mint a friss patak a zsenge tavaszi fűvel a partján. Egyből tudtam, a szívemet itt kell hagynom, ha tovább állok is! Szóba elegyedtünk, elmeséltem nehéz utamat, csúfos jelenemet, fájdalmas jövőmet. Láttam a szép szeme könnybe lábadt, riadtan tekintett a fogadó ajtaja felé. Gyere velem te legény, szólt halkan, hátravitt a fogadó kamrájába, annak is a padló alatt lévő pincéjébe. Ott bújtam egy teljes hétig. Miután a leány visszavitte a birkát a nyájba, így elmúlt a veszély a fejem fölött. Ez idő alatt a lány gondoskodott rólam, így hát ezek után nem mentem én innen egy tapottat sem. ,,Nyakas nép az orosházi", hallottam én a falu széli pásztortól, de én hallottam egyről, aki ellene szólt ennek a mondásnak. Itt élek azóta is, istenúgyse' megyek én innen sehova!