Írott örökségünk

Adjon Isten!

Nyilas Timi művésznőtől érkezett a következő gyöngyszem:

A tikkasztó hőségben csakhamar újra kiszáradt a torkom, de csakhamar elterelték róla a figyelmem: egy ünneplő menettel találkoztam szembe. Vándorlásomnak s életmódomnak köszönhetően a pontos dátummal tisztában nem voltam, így csak kisidei gondolkodás után jöttem rá, hogy ezek itten pünkösdölnek. Ünnepi viseletben, ünnepi hangulatban haladtak a kocsma felé, visszafordultam hát – ha mulatásról van szó, ebből ki nem maradhatok. Nem tartottam olyan nyakasnak az orosházi férfiakat, mint amilyennek mondták őket. Persze, köztük is akadt egy-két kellemtelenebb figura, dehát az hol nem. Az egyik barátságosabbikkal egészen hosszan diskuráltam. Jó földműves volt, jó asszonnyal, jó, segítő gyermekekkel. Lánya is a társaságunkban élvezte az ünnepet, Julinak hívták. Csodálatos, gyönyörű teremtés volt, Istenem! Szemei gyémántként csillogtak, mosolya vérveresen játszott a férfiszívekkel. Újdonsült jó barátomnak távoznia kellett, és hirtelenjött bizalommal – erre bizonyára a jó ital is rásegített – megkért, viseljem gondját a kis Juliskának, kísérjem majd haza, ha itt véget ér a mulatság.

Egészen későig akart maradni a leány, én pedig nem zavartam vón’ haza, ha másnap estig is akar ünnepelni. Csak néztem őt, s ürítettem a poharakat sorra. Mikor aztán hazafele készülni láttam, hozzája léptem, s beszéltem neki apja kívánságáról. Így aztán egymás mellett hagytuk el a jó fogadót.

A házuk kapujáig kísértem Julit. Egészen beleszerelmesedtem ebbe az angyal leányzóba… Megköszönte a vigyázást és aludni tért, én pedig a csillagos ég alatt kerestem alvóhelyet.

NIKNIK-től a folytatás:

Másnap aztán megint útnak indultam, mentem jobbra, mentem balra, sehol egy lélek nem volt! Hátrahagyva ezt a felfedezésem, továbbvágtattam fakó csikajommal. Egyszercsak nagy zajra lettem figyelmes, elindultam hát felé, mire beértem egy temetőbe. Hát, sok istenfia énekelt itt, a gyászmenet és a bűz megadta a temető komor hangulatát. Kiderítettem a tegnap megismert csaplárosnétól, hogy a bírót búcsúztatjuk, azért van hát oly sok ember itt, a falu apraja, nagyja. A hölgyek, urak díszes ruhákban, a menetelő fiatalok egy-egy zászlóval a jobbukban vonulnak.

A hozzátartozók mind egy szálig a koporsó körül menetelnek, mígnem odaértünk a sírgödörhöz, amibe az oly híres-neves-pénzes bírót temetik. Mindenki körülállotta a sírt, és mikor a pap elkezdte a beszédet, a nép elhallgatott. Ezt követően, mikormár vége lett a szertartásnak, a halotti tor következett, ahol nagy volt a vigadás, evés-ivás! Hajj hát mekkorát táncoltunk,  vigadtunk!

Megkörnyékeztem én a szépséges csaplárosnét!Meghát  mindenki mást, aki kedvemre járt!Mikor már a fejfájás eluralkodott a fejemen, és már nem volt ismeretlen semelyik leányka,hát visszamentem szerény szállásomra, és a tegnapihoz hasonlóan, a jó kis alföldi bortól szédelegve álomra hajtottam a fejem, várva hát, hátha holnap jobb lesz a fejemnek!

Alexy kisasszonytól:

Miközben távolodtam rájöttem, hogy mégsem futamodhatok meg ilyen kutya módra és mégsem bánhatnak ilyen tisztességes emberrel mint én, ilyen rútul. Így hát visszafordítottam fakómat Orosháza irányába. Gondoltam kimagyarázom magam ebből a szorult helyzetből.

Mikor beértem a faluba rögtön a csárdába mentem, kitudakolni ki is volt a szép lyányka atyja és hol találom meg. Harruckern János  úr volt annak a becsületes neve, nagy méltóságnak számított ő nem csak a faluban, hanem az egész vármegyében is. A csaplárné nagy tisztelettel beszélt az úrról, így gondoltam, hogy bízhatok annak kegyelmességében.

Elmentem hát a házához, ami nagyobb volt, mint azok, amiket a faluban vagy annak környékén láttam.  Szívélyesen fogadott a szolga fehérnép és sebtiben beinvitáltak az úrhoz. Azt hittem, hogy rögtön felismer, de kiderült, hogy nem is emlékszik rám, így nem is említettem neki az előző estét, amikor úgy megszégyenültem. Ehelyett alássan munkát kértem tőle, és nagy megdöbbenésemre beajánlott pásztorkodásra egy derék armalistához.

Ennek az úrnak volt egy szép kis racka juh nyája, amit nekem kellett őriznem és terelnem egészen a kakas kukorékolásától kezdve a toportyánok félelmes üvöltéséig. Így teltek napjaim nyugalomban és elégedettségben. Míg egy késő délutánon beütött a mennykő. Én balga lélek, ábrándozásom közepette elfelejtettem merre is visz a lábam, így hirtelen azt vettem észre, hogy messze elkóboroltam a nyájammal a legelőről. Felfigyeltem az állatok izgalmára, ami csak nőtt, ahogy céltalanul barangoltunk. Fullasztó bűz csapta meg az orromat és nemsokára megláttam ennek az okát is: a nádast. Rögtön átfutott rajtam a félelem mivel tudtam, hogy itt vérszomjas vadak is lehetnek. Megérzésem nem hagyott cserben. Halk morgást hallottam hátam mögül, mire megperdültem sarkamon és szembe találtam magam három acsargó toportyánnal. Juhaim már régen szerteszaladtak a szélrózsa minden irányába, én maradtam csak ott egyedül a fenevadak ellen.  De ugyan nem voltam rest előkaptam fokosomat és jól rávágtam a legközelebb állónak a pofájára. Az üszkölve hátrált és úgy tűnt, hogy ez a másik kettőt is elbizonytalanítja, kihasználva megtorpanásukat nagy bátran közeledtem feléjük fokosommal hadonászva és nagyokat kurjantva. Ekkor megjelent az én hűséges komondorom, aki nekirontott a falkának és azok erre végleg megfutamodtak. Körbe tekintettem, de nyájamat sehol se láttam. Tudtam, hogy nem tudom őket újra hiánytalanul összeterelni. Miután lompos védelmezőm visszatért, elindultunk a juhok keresésére. Némely belefúlt a mocsár ingoványába, ahova rémületében szökött. Tíz híja volt a nyájnak, mikor hazafelé vettük utunkat, mivel féltem sötétedés után is kint járni.

Mivel szokatlanul későn érkeztem meg, a gazda már kint várt az istálló előtt. Mikor látta milyen foghíjas a menetünk, nem kérdezett semmit, csak felkapta a vasvillát, ami falhoz volt támasztva és elkezdett felém rohanni. Én ugyan nem vártam meg amíg felnyársal az uraság, ezért elfutottam és elbújtam előle egy lugasba. Miután a gazdám megunta keresgélésem, szitkozódva visszatért házába.

Tudtam, hogy másnap biztosan hívja a pandúrokat, hogy lássák el a bajom, de nekem nem volt kedvem újra árendába kerülni. Így elhatároztam, hogy kereket oldok. Belopóztam a gazdám istállójába és elhoztam lovamat.

Elvágtattam egy új jövő és boldogabb élet reményében.

LIPPAI DALMA kisasszonytól:

Oda léptem a csaplárnéhoz, aki igen csak kedvemre való volt és bemutatkoztam neki. Igen csak végig méregetet, nézte ugyan honnan származhatok. Elmeséltem ugyan ki és mi vagyok, és honnan származok. Láttam a csillogó szemében a leánynak, hogy én sem vagyok neki ellenére. Így hát meghívott egy keresztelőre, amit a falu templomában tartottak, és amire ő is hívatva volt. Végig iramodtunk a vásáron és elértük a templom bejáratát ahova már tódult a nép.

Volt ott fiatal, öreg, gazdag, szegény úgy tűnik mindenki kíváncsi volt a kisded keresztelőjére. Ekkor bementünk és kérdeztem mi fajta templom ez. Megtudtam, hogy evangélikus, mert hisz e faluban majd minden ki az. Egyre jobban a szívembe zártam ezt a falut hisz én sem voltam más, mint gyakorló evangélikus. Rend szerint zajlott a keresztelő és utána lakoma volt. Hát mivel kelő képen üres volt a gyomrom nagyon megörültem mikor ételt emeltem a számhoz. Eközben végig az én Ilusommal voltam, mert biz ez az angyalom becses neve bár biz igaz nem is említetem annyira megbabonázott gyönyörű szemeivel. Ahogy a nap nyugovóra tért már én is tudtam egy két csókot csenni kedvesemtől, de egyre jobban azon járt az eszem, hogy lesz e fejem felet fedél. Hisz se rokon nem ismerősöm csak az én Ilusom. Tervet kellet, kifundáljak. Nem állhattam az apja elé és kérhetem meg a lánya kezét, életemet helyben elvesztetem volna. Az ötlet már is jött megszöktetem és elmegyünk innét ebből a bűzölgő mocsárból.

Este volt a házuknál álltam és vártam, hogy apja nyugovóra térjen. Hallom, hogy nyílik, az ajtó jön a babám. Felpattantam lovamra ő meg mögém. De akkor hatalmas lárma kiabálás. Az apja rohan a házból puska a kezében és felém tartja. Ekkor egy jókorát csaptam a lovamra. És arra vettem az irányt amerről jöttem. Kedvesem sírt, de hogy sírt bánta, hogy apjával mit tett, de hamar megvigasztalódott csókjaim alatt. Így mentünk egyenesen a puszta felé és vártuk, hogy a holnap jobb jövőt hoz majd…

SZALAI művésznőtől:

Másnap pirkadatkor egy furcsa zajra kaptam fel főmet. El is indultam a hang irányába, ahol megláttam két erősen egyet nem értő embert. Látszott, hogy úgy ösmerték egymást, mint a tulajdon tenyerüket. …el is gondolkodtam azon, mi lehet a probléma, gondoltam biztosan asszony van a dologban. Odamenvén megkérdem tőlük: „Kendtek min különböztek ennyire össze?” A testesebb felháborodván így szólott: „Jó, hogy megharagszom, mikor az én menyecskémre vet szemet ez a bitang, mikor alkut kötöttünk, hogy erre a leányra nem néz rá! Lám ez a bitófára való egy hét után megszegte a szavát!” Úgy véltem, igazságot kellene tenni ebben az ügyben: „Komám, majd én döntök az ügyben, szerintem először vegyük szemügyre a leányt, utána dönthetünk.” A legények egyet értettek vélem, így felkerekedvén elindultunk a falu szélére. Ott nagy meglepetésemre az aratás kellős közepébe csöppentünk. Az említett férfiúk odavezettek az igen szemrevaló leányhoz, aki éppen vizet hozott az aratóknak. A testesebb fiú megkérdé tőlem: „ Na, hogy döntöttél?”. Erre én felbátorodván így szólottam: „Szerintem egy asszony nem ér meg annyit, hogy barátságotokba belekontárkodjon, úgy vélem egyikőtöké se legyen, legyen inkább az enyém!” E szavaimat hallva a két férfiú óriási haragra gyúlt és elkezdtek kergetni… én futottam és futottam, egészen a föld másik feléig.

Ott már érezvén, hogy elmúlt a veszély kifújtam magam egy fa tövébe leültem. Felpillantván megláttam egy parasztot, aki éppen a kaszáját fente, jobbján egy vizes kancsóval, balján a lábbeliével és hátrapillantván megláttam a többi dolgozó embert szintén kaszával. Gondoltam is magamban, hogy meg kéne próbálni ezt az aratási módot, mert mikor éngemet apám tanított, akkor még csak sarlóval arattak. Az arató legény a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kaszás ezután bal lábával lép előre és ugyan így csinálja tovább. Jobban megfigyelvén megláttam a marokszedő asszonyokat és a kötözőt is. Szomjamat érezvén megszólítottam a fa tövében ülő férfit: „Jó napot kendnek, meleg időnk van, nemde bár?” Ő bólintott egyet. „De komám nem adnál egy kortyot a vizedből, mert ebben a mai rekkentő hőségben nem volt még alkalmam inni. Ő most is csak bólintott, nekem nem is kellett biztatás, nagyokat kortyoltam a vízből, de arra figyelvén, hogy maradjon is a korsóban. Letevén a korsót így szólottam: „Nem elég éles-é már a kasza?” Ő felnézve mosolygott egyet, de betyárosat ám. Nekem persze gyorsan vágott az eszem és kitaláltam, mire megy ki a játék. Gabonát szeretett volna lopni és eladni a piacon, persze jó pénzért. De látszott rajta is, hogy rájött, mi a szándékom, társulni akarok, így talán még a haszon is nő, legalábbis nékem. Eszes legény lehetett, mert még paraszt ruhát is szerzett.

A tervet végrehajtván és a piacon szerzett pénzt zsebre tevén elindultam a fogadó felé, ahol egy kissé felöntvén a garatra, nyugovóra tértem.

…Biz visszaindultunk a faluba bízva jó szerencsénkben, habár igen csekély is volt az. Nem siettünk Bende komámmal, féltettük életünket, hiszen nem vagyunk mi macskák, hogy kilenc életünk légyen, de oly hamar odaértünk, hogy még a szűrünknek se volt ideje megszáradni. Beérve a faluba egy árva lélek se volt az utcákon. Azt gondoltuk hátha a vihar miatt húzódtak vissza, de a fogadóhoz érve mit ad Isten a falunépe mind a kisbíró körül állott…

Ekkor a vér is megfagyott a pucánkba, hisz azt gondolánk hirtelen, hogy a szerencsétlenségünk híre már az orosháziak fülébe jutott, s halálunk napját hirdetik. Nem mertünk közelebb menni a sokasághoz félve az elkövetkező sorsunktól, amit ránk szabának. Megálltunk és tanakodni kezdtünk mi tévők legyünk… Bende folyton azt mondottá: „menjünk oda komám, hisz ha nem is a nép, de az Úr haragja utoléri szegény fejünket!” Én csak nem akartam megindulni, hisz annyi csudaszép lyányka vár még rám, nem is beszélve a pacalról, no meg drága édesanyámról…

Bende csakugyan meggyőzött így hát elővettem betyárbecsületemet és elindultunk… Közeledve a lakossághoz egy csinos kis lyányka ringatódzott el pejlovam mellett. „Ó te tüneményes rózsaszál” – gondolám magamba – „Csak ezt a napot éljem túl. Felkaplak paripámra és elvágtatunk messzi-messzi mezőkre, hol még jó apád se lát”. Galambomra nézve eltanakodám, hogy milyen ura lennék, ha örökké bujdosnom kellene, hogy védhetném én meg a babámat?! Így sorsom elé menvén egyre bátrabban mentem. De azt azért meg kell vallanom, hogy férfias szívem egyre hevesebben vert…