Írott örökségünk

GÁSPÁR DÁVID úrfitól:)

Amikor otthagytam a vásárt egy furcsa menetbe botlottam. Elég fura népség volt fekete ruhában, tehát megbizonyosodtam róla, hogy halottat visznek. Követtem őket a temetőbe ahol később el is földelték az elhunytat. No hiszen én már csak tudni akartam ki volt az a szerencsétlen, akinek a lelke eltávozott, így hát megkérdeztem az egyik gyászruhás embert. Eléggé módos paraszt lehetett, mert ruhája sokkal cifrább volt, mint a többi emberé. Ezt felelé kérdésemre: ,,Az öcsémet, a Jóskát temettük. Szegény,-Isten nyugasztalja-, nem vetette meg az italt így hát sokszor felöntött a garatra az istenadta, míg végül bele nem halt. Ám tekintetem hirtelen elkalandozott távolabbra, ahol egy szép lány állott egy köpcös, szintén úrias kinézetű ember társaságában. A ,,megboldogult” bátyja pedig bizonyára észrevette, hogy nékem nagyon tetszhetnék ez a kecses teremtés, mert rögtön áttért a tárgyra: ,,Szép, igen valóban szép lány , csak az apja a kocsmáros, az egy istenverése. Csak az uraságokhoz akarja a lányát hozzáadni, hogy jó sok pénze legyen utána. Ne tartsd a szemed sokáig azon a menyecskén, hiszen látom te csak egy egyszerű földi vagy, az apja olyan garasos ember, hogy az aranyért még a tulajdon szülejét is eladná az ördögnek.

,,Már pedig én nem hagyom ennyiben ezt a dolgot,-gondoltam magamban-ha törik, ha szakad enyém lesz az a lány. Elindultam hát, lassan sompolyogtam a kocsmáros és a lánya után. A fogadóba belépve leültem az ablak melletti asztalhoz. Nemsokára meg is jelent a kocsmáros, és odalépett hozzám: ,, Adjon Isten, mit hozhatok kendnek?” Én azt mondtam, hogy csak egy kis kancsó bort hozzon, mert mulatni akarok. Ez azt felelte, hogy hoz, de, csak ha meg tudom fizetni. Erre markába nyomtam egy kevéske lopott garast, és máris eltávozott. Ám amilyen gyorsan eltűnt, olyan gyorsan jelent meg a lánya az ajtóban. Hosszasan nézett engem és kedvesen mosolygott. Nem bírtam tétlenül várni, hiszen rajtunk kívül senki nem volt a kocsmában. Megfogtam a lányt és nyomban meg is csókoltam. Ő meg látszólag örült is neki. De hirtelen észrevettem, hogy az ajtónyíláson át az apja leskelődik. Tudtam, hogy ebből aztán isten bizony, nagy baj lesz. A menyecském bíztatott, hogy oldjak kereket, amíg nem késő. De én megmondtam neki kereken, hogy én nem megyek innen sehova, hiszen nékem már úgyis olyan mindegy, mint a szélső háznak, hogy merről fújja a szél, de nem hagyom a ,,babámat” magára. Nemsokára megérkezett a kocsmáros, de nem ám a boroskancsóval, hanem két darabont kíséretében. Inkább nem ellenkeztem, szomorúan néztem a lány sírását, meg a kocsmáros gúnyos vigyorgását.

Későre járhatott mikor a sebtében eszkábált áristomhoz értünk, ahol nyomban be is zártak. Most kerültem csak igazán kutyaszorítóba. Holnap meg majd az akasztófára kerülök, és akkor már az Isten se ment meg a haláltól. Bizony sok embert akasztott már a hóhér a szép lányok miatt. Hízott, nyakas hajdúk őriztek engem, csupa hétpróbás gazember mintha csak összeválogatták volna őket. A beszélgetésükből megtudtam, hogy az a gazember kocsmáros ültette a fülükbe azt a bogarat, hogy én zsivány vagyok. Telt múlt az idő, és furcsa mód, egy öreg pásztor jelent meg az éjszaka setétjébül, egy boroskancsóval a kezében. Az őrök nyomban elvették tőle, és kiitták fenékig. Nyomban fejükbe is szállt és nemsokára mélyen húzták a lóbőrt. A megmentőm pedig sok fiatalt megszégyenítő ügyességgel megkereste a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Örültem, hogy végre nem kell az áristom,,pokolszagú” bűzét szagolnom, és mélyeket szippantottam a friss levegőből. Ámuldozásomból a pásztor hangja ébresztett fel: ,,Nem ismerem kendet, engem a kocsmáros lánya küldött, hogy segítsek kiszabadulni kendnek. Menjen innen minél messzebbre. Áldja meg a jó Isten! Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, a lelkére kötöttem, hogy üzenje meg a lánynak, hogy nemsokára szerét ejtem a találkozásunknak. Az öreg sebes léptekkel eltűnt az éjszakában, én pedig kiérve a határba leheveredtem egy tölgyfa árnyékába.