Írott örökségünk

Teremtőnk által támasztott szerencsés jó napot kendteknek!

Újabb remek mesteregyedek:

BAGI ÁGITÓL

…Biz visszaindultunk a faluba bízva jó szerencsénkben, habár igen csekély is volt az. Nem siettünk Bende komámmal, féltettük életünket, hiszen nem vagyunk mi macskák, hogy kilenc életünk légyen, de oly hamar odaértünk, hogy még a szűrünknek se volt ideje megszáradni. Beérve a faluba egy árva lélek se volt az utcákon. Azt gondoltuk hátha a vihar miatt húzódtak vissza, de a fogadóhoz érve mit ad Isten a falunépe mind a kisbíró körül állott…

Ekkor a vér is megfagyott a pucánkba, hisz azt gondolánk hirtelen, hogy a szerencsétlenségünk híre már az orosháziak fülébe jutott, s halálunk napját hirdetik. Nem mertünk közelebb menni a sokasághoz félve az elkövetkező sorsunktól, amit ránk szabának. Megálltunk és tanakodni kezdtünk mi tévők legyünk… Bende folyton azt mondottá: „menjünk oda komám, hisz ha nem is a nép, de az Úr haragja utoléri szegény fejünket!” Én csak nem akartam megindulni, hisz annyi csudaszép lyányka vár még rám, nem is beszélve a pacalról, no meg drága édesanyámról…

Bende csakugyan meggyőzött így hát elővettem betyárbecsületemet és elindultunk… Közeledve a lakossághoz egy csinos kis lyányka ringatódzott el pejlovam mellett. „Ó te tüneményes rózsaszál” – gondolám magamba – „Csak ezt a napot éljem túl. Felkaplak paripámra és elvágtatunk messzi-messzi mezőkre, hol még jó apád se lát”. Galambomra nézve eltanakodám, hogy milyen ura lennék, ha örökké bujdosnom kellene, hogy védhetném én meg a babámat?! Így sorsom elé menvén egyre bátrabban mentem. De azt azért meg kell vallanom, hogy férfias szívem egyre hevesebben vert…

Leszállunk csődörjeinkről és közelebb ménk a tömeghez. Senki se üdvözélt minket, még a kofás asszony se szólott hozzánk, mindenki a kiáltóra figyelt. Kisbíró kiáltása hallatszik már méterekről és üvölti ahogy a torkán kifér: „Vásárra orosházi nép, hisz most érkezik Budáról a tavaszi vásár….”. Bende komámmal egymásra néztünk, és életünkben nem repdestünk ennyire még az örömtül. A lakók bevallom furcsán is néztek miránk, de mi csak is örülni tudtunk. De tudtuk, hogy még nincs mindennek vége, Levente uram csak eztán érkezik meg. De mindenesetre a hirdetés után gyors betértünk a fogadóba és megünnepeltük az eddigi sikeres visszatértünk, ahol a galambocskám is megjelent…

SZALAI DÓRÁTÓL

Egy verőfényes szombati napra ébredvén gondoltam egyet. Mi lenne, ha szétnéznék a mezőn, hátha megint hasznát tudnám venni kitűnő betyári tehetségemnek?! Így tanakodván magamban megláttam a tegnapi férfiút - akivel a gabonát loptuk - a Miskát. Persze már megint fondorkodik valamin, mert, ahogy nézem egy-két jércét akar megfújni egy öregasszonytól. Úgy véltem oda megyek hozzá, hátha valami hasznot húzhatok. Oda kullogva Miska fintorral köszöntött, nem örült, hogy társulni akarok. Úgyhogy egy szó mint száz megértettem, végtére is betyár vér csörgedez ereiben. Tovább cammogván egy takaros kis menyecskét láttam az út szélén sírdogálni. Odalépve hozzá meg kérdém: „Adjon Isten jó napot asszonyka, min búslakodik kend?” Az asszony feltekintett és a nagy sírás-rívás közepette így szólott: „A férjuramon, mindig csak megdorgál pedig milyen finom betévőt vittem már megint, neki semmi se jó…”. Erre én megígértem néki, hogy megleckéztetem én azt a legényt, hogy csak úgy pöndörödik.

Így hát a mezőre igyekvén egy keresztúthoz értem és felmerült a nagy kérdés… melyik lehet a jó út? Istenre bízván magam mentem az orrom után igenyest és lám az Úrban nem csalódtam, megláttam a kondáslegényt a száz állatával. Azonnal tudtam, hogy ő lesz az, mivel a csinos menyecske alaposan elmagyarázta ám, hogy néz ki.

Azt találtam ki, hogy kivárom, míg elnyomja a buzgóság, azután pedig elhajtom annyi hízóját, amennyit csak tudok. A tervem príma volt, a legény jól belakott, azután pedig elbóbiskolt. Én pedig fogtam magam és elkezdtem terelni a hízókat… egyszer csak lám, hogy a kondás ébredezik, így megszaporítván lépteimet hajtottam a kondát. Persze komámat is kemény fábul faragták, így utánam eredt, de már túl messze jártam, a megmaradt hízókat pedig nem akarta elveszteni.

Jó szokásomhoz híven a disznókat (szám szerint 62-t) eladtam, a pénzt pedig elittam és megtapasztaltam milyen jó pálinkákat csinálnak ebben az ágostoni hitvallású faluban.

SZABÓ MELINDÁTÓL

Reggelre virradva éreztem, hogy üres a bendőm. Elmentem a piacra valami ennivaló után kutatni. Mennyi ember volt ott, Uram teremtőm! Alig bírtam megmozdulni. Egy csapat menyecske csacsogott össze- vissza valamiről, de amikor elmentem mellettük elhallgattak. Gondoltam magamban valami újabb pletyka születhetett. Volt ott sok kedvemre való reggeli : tej, tojás de én még is a bort és a cipót választottam. Belakmároztam egy fatuskón és mentem szétnézni a városba.

Megvizsgáltam a főtéren álló szobrot és meghallottam kongani a zombai harangot. Ekkor rádöbbentem, hogy már dél van. Visszamentem a paraszt házához, hogy kóduljak még egy kis ebédet. Kiderült mi volt, amiről pletykáltak a piacon  a paraszt bitófára kívánt engemet, mert állítólag én szemet vetettem az ő asszonyára. Bele is izzadtam mire kimagyaráztam ebből magam. Ezután vettem észre az asztalnál ücsörögni egy szép lyánykát a szomszédból. Udvaroltam is neki, amit ő szívesen fogadott (ez már a ház urának is tetszet).

Összemelegedtünk és meghívott a fogadójába lakni. Én persze szívest örömest menetem vele. Pár hét telt el és a mennyasszonyom lett. Így ér véget egy betyár története.