Írott örökségünk

Adjon Isten jó napot Kendteknek!

Megérkezeztek a folytatások. Íme a mesterremekek:

LÁZÁR DEZSŐ

Tehát folytattam az utamat, felkutatva minden zeg-zugát ennek az új falunak. Már a torkom kiszáradóba volt, amikor egy ünneplő nép jött velem szembe. Első látásra násznépnek tűnt, amikor rájöttem, hogy a Gergely-naptár pünkösdhétfőre ért. Vígadó emberek sokasága fogadott engem, rosszallóan nézve, hisz első látásra nem lehettem a férfiaknak valami szimpatikus látvány, ellenben a lyányokkal. Finom fonott hajuk volt mindnek és a legszebb ruhájukat vették fel erre a ritka ünnepélyre. A templom felé iramodtak szép borok és pálinkák társaságában. Ugyanis ezek az italok már hírükkel bejárták az ország kis és nagyjai torkát is, így hát gondoltam: „Csak ne az én torkomat hagyja már ki ez a finom nedű, ha már úgyis szomjas voltam.” A kínáló férfiak rendesek voltak velem, hírükkel ellentétben, ugyanis amikor megittam a harmadik pintet, fizetni akartam a jussukat, de csak annyit mondták:

- Ugyan fiam hadd el! Több is veszett már Mohácsnál!

Az ünneplő-ujjongó népet én is bekísértem a templomig, oda már nem követtem őket, hisz’ ezek az új vallást hirdették, amíg én édesanyám és édesapám tanításai után a keresztény jézus báránya voltam. De hisz az éjszakai mulatozást se hagytam ki, hisz nehogy pont a nevezetes Fabricius Dénes hagyja ki a legjobb tudományát ezen a szent napon! Betértem a helyi csárdába, amikor már sötétedni kezdett és ott találtam minden boldog-boldogtalant. Összecimboráltam fűvel-fával, boldog-boldogtalannal, hisz ilyen állapotban már szóba lehetett velük és gyönyörű lyányaikkal elegyedni. A hajnalig tartó mulatozás után, amelyen sok forintom veszett oda, újra útnak eredtem a világnak. Alighogy kiértem a csárdából egy menyecske ugrott elő a csárda mögül:

- Hát kend meg hová iramodik ilyen hirtelen? Hogy hívják azt a férfit kinek sármos arca megragadta a tekintetem? – mondta a menyecske, sötétben is csillogó égkék szemeivel.

- Én bemutatkozok kendnek alássan, Fabricius Dénes, de jobb lenne, ha nem ismernénk egymást, nem tudja hogy honnan jöttem, és még én magam se merre tartok. – mondtam
- Engem csak Nagy Katának szólítnak születésem óta, de ugyan-ugyan, tán kendnek nem lennék elég jó? Nem lenne kedve hazakísérni tán a tanyánkra? Már későre jár, bármiféle zsivány megfordulhat errefelé. Biztos nem olyan rossz férfi kend.

Csakugyan igaza volt neki, roppant furfangos ez a Kata, hát még a szeme állása, menten szerelembe estem a tekintetébe és idomaiba. A legszebb fakó lovat kötöttük el a csárdától ahonnan aztán a porban és éjszakában az utat amerre mutatott. Közben beszéltünk egymásról, mondtam neki, hogy csak átmenetileg tengetem itt az életem és hamarosan útnak indulok. Majd egyszer csak oda értünk egy tanya kerítésének a kapujához ahol a leány azt mondotta:

- Köszönöm kend lovagiasságát, de valamit itt felejtett.

Ahogy leszálltam, a nyakamba ugrott és megcsókolt.

- Ha még meglátogat, a többit is visszaszolgáltatom, addig nem adom azokat, biztos visszajöjjön érte egyenkint.

 Jó éjszakát kívántunk egymásnak és szerelemtől fűtve vágtam neki a végtelen pusztának.

ROMHÁNYI BARBARA

A fogadóba betérvén, szállást kértem estére, a hosszú út elfárasztott. A fogadós felkísért a szobámba és ráparancsolt a csaplárnéra hozzon nekem ételt, italt. Biz’ Isten nem volt még, életemben ilyen rossz éjszakám. Másnap útrakeltem, feltérképeztem Orosházát és lakosait.

A város szélén asszonyok seregébe botlottam, akik éppen nagymosást tartottak tudniillik vasárnaponként ez volt a bevett szokás. Az asszonyok, lányok találgatni, sugdolózni kezdtek, - vajon ki lehet ez a jóvágású ifjú? Ekkor megpillantottam egy gyönyörűszép rózsaszálat és akkor tudtam ez a bájos teremtés az én babám lesz. Mindenáron meg akartam tudni, hogy ki ő, így hát visszatértem a fogadóba és kérdezősködni kezdtem utána. Ottan aztán elárultak, hogy a neve Sára. A szegény cipész leánya és édesanyja fiatalon meghalt. Őt tartják a legszebb lánynak a faluban.

Minden alkalmat kihasználtam, hogy láthassam, e bájos teremtést. Napokon, heteken keresztül lejártam hozzá, csak hogy csodálhassam rózsás arcát. Majd erőt vettem magamon és szóba elegyedtem vele, Sárival egy pillanat alatt egymásba szerettünk. Édesapjának bemutatott, aki szívesen fogadott, bár látszódott rajta félti egyetlen leánygyermekét. Bíztattam, hogy vigyázni fogok reá, és ne féljen én, boldoggá teszem.

BAGI ÁGNES

Már igencsak sötétedni kezdett, így nem láttam mást csak tengernyi sötétséget. A muzsikaszó mutatta az irányt, és azt azért tegyük hozzá, hogy a hasam is vezette lábaimat. Fogadóhoz érve, némi eleséget remélve betértem e dalos kedvű lakossághoz. Rögtön megkínáltak egy korsó habos sörrel és a frissen sült orosházi cipóval. Teljesen ingyen és bérmentve, ez felénk nem volt szokás. Biz be kell vallanom, hogy nem csalódtam e neves eledelben, híre egészen Bécsig is elterjedt. Miután gyomrom kellően megtelt az ifjak magukhoz hívtak, hogy együtt járjunk egy csárdást. Amikor már csizmánk talpa is elkopott leültünk egy asztalhoz hatvahatot játszani. Hogy őszinte legyek kedves olvasó nincs jobb, mint egy igazi habos korsós, egy kártyajáték és a legszebb magyar jányok. Éjszakáig roptuk, játszottunk fecsegtünk és mulattunk. Már csak arra lettem figyelmes, hogy birkám, lovam kint hagytam és nincs fedél a fejem fölött nem egészen fél óra múlva. Palkó komám, aki a fogadó tulajdonosának nagyobbik sarja, marasztalt éjszakára. Én pedig kihasználtam kedvességét és ott maradtam…

Másnap frissen fejt házi tejjel és forró cipóval vártak, meg persze jó csípős kolbásszal. Reggelimet egy csinos leányka hozta nékem, akit még egyszer nőül veszek. Bár édesanyám kétkedik abban, hogy egyszer nőül veszek valakit, én mégis hiszek benne. Számomra elég furcsának számított, hogy már korán reggel a fogadóban csak úgy nyüzsögnek az emberek, hiszen, nem sokan lakják e falut meg kell hagyni. Na de nem is ez a lényeg… Egy igen jó termett szép szál legény szólított meg, miközben Matyival a fogadós középső fiával társalogtam, s éppen életemet meséltem neki. Becses neve, ki megszólított, Forgács Bende volt. Orosházán ő és apja vigyáztak a falu legnagyobb ménesére, ami Göbőczi Levente uramé. Ő is igen gazdag úr volt, de igen keveset tartózkodott a faluban, inkább Budán töltötte felesleges idejét, ezzel Forgácsékra bízva állatait. Bende alkalmasnak talált arra, hogy segédkezzek neki lovacskái terelésében, mert valljuk be anyám nem hiába nevelt, úgy ahogy. Szívesen mentem vele, így legalább ebben is kipróbálhatom önnönmagam. Így hát elindultunk új pajtásommal. 

A pusztára érve se elejit se végit nem láttam. Néhol felbukkant egy-egy gémeskút, ami igencsak jól jön egy forrónak ígérkező tavaszi napon, bár a mai igen viharosnak ígérkezik. Útitársunkká szegődött még két eb. A több mint ezer lovat meglátva lélegzetem is elállt. Jó betyár lévén nem kellene semmitől se tartanom, de ez nem volt mindennapi. Komám erre csak annyit felelt:” Ne félj Dénes, míg engem látsz! Előbb tudtam lovagolni, mint járni. Anyám szavát később értettem meg, mint a lovak nyerítését”. Bíztam Bendében és elkezdtük terelni a patásokat egészen a vásárhelyi pusztákig. Betyáréveimben ily hajtást még soha nem éltem. Lovak csak úgy vágtattak a szélben, kutyák utánuk, s közbe terelték a patásokat. Nekünk semmi dolgunk nem volt csak száguldani a mén után. Közben volt időm figyelni a paripákat. Nagy termetű, erős jószágok, igazi betyárnak való állatok. Volt ott egy igazi fekete csődör Levente uram büszkesége. Utunk feléhez érve a pusztaság közepén, egy fekete felhő száguldott fejünk fölé, és tudtok, hogy ez végzetes is lehet. A év viharja csapott le ránk. Jégtől kezdve kisebb orkán is sújtott minket. Lovaink szertevágtattak. Némelyik csoportokba, csikók anyujukkal, de volt állat amelyik egyedül ment útjára. Kutyák próbálták terelni őket, ostorjaink kurjantása el se hallatszott hozzájuk. Nem volt mit tenni. Pajtásomat így kétségbe esve nem láttam, bár nem rég ismerem csak. Ez a kegyetlen csapás nem tartott tovább, mint fél óra, mire véget ért és feleszméltünk annyit láttunk Bende komámmal, hogy ott fut Levente úr dicső lova, az utolsó ló, kit még látni lehetett. Tudtuk, hogy sorsunk hasonló lesz, mint a patásoké… 

Alexy Zsanett

Menetközben egy kofa asszony jött velem szemben jól megrakodva. Mivel olyan nagyon megbámult nem állhattam meg,hogy ne szólítsam le. Az birkám ára felől érdeklődött és mivel nem vagyok olyan keményszívű odaadtam neki egy jó magyar rénes forintért.

Továbbindultam kitűzött célom: a csárda felé, ahonnan vidám nóta hallatszott. Ráköszöntem a sok istenfiára, de azok a nagy vigadozásban rám se hederítettek. Leültem egy asztalhoz és hozattam magamnak egy kancsó jó bort, mert bizony megszomjaztam a hosszú út során. Ekkor akadt meg a szemem egy csinos lyánykán, aki kacéran illegette magát a sok siheder előtt. Rögtön szívembe zártam ezt az édes pirospozsgás rózsaszálat. Lestem minden lépését, mozdulatát és mikor láttam, hogy távozni készül én is szedtem sátorfámat.

Egészen a falu főterén álló templomig követtem ezt a égi tüneményt. Az ajtóban megálltam és megtudtam az idejövetel okát. Kereszteléshez készülődött a falu népe, és mit ad isten az én galambom volt a keresztanya. A keresztapa személye se volt sokáig kérdéses, megjelent a lyányka kérője is. Belépett a falu tisztelt földesura is, és nagy meglepetésemre, mint gyermekét üdvözölte az én rózsámat. Elkezdődött a szertartás a keresztszülők tartották a szentelt víz alá a kis csecsemőt, aki majd egykor bizonyosan számíthat a módos keresztszüleire. Én eközben magamban átkoztam az istent (bár ez isten házában még nagyobb bűn), de arra a döntésre jutottam, hogy veszítenivalóm nincs, ezért akár meg is próbálhatom, hogy elnyerjem az úri lyányka kegyeit.

Az ünnepség végeztével a népség visszaőgyelgett a fogadóba, ahol megittak jó pár áldomást az újszülött tiszteletére. Én sem restelltem magam és rendesen a pohár fenekére néztem. Egy óvatlan pillanatában elkaptam derekánál fogva a büszke kisasszonykát és megvallottam neki szívem bánatát. A lyányka igen hevesen adta tudtomra nemtetszését: először jól pofonvágott, aztán kidobatott szégyenszemre a disznók közé.

Mikor másnap lázálmomból felébredtem, felrémlett a csúfság, amit velem tettek. Gondoltam is magamban, hogy igazat szólt a pásztorlegény mikor figyelmeztetett az orosháziak nyakasságára. Tudtam, hogy nincs maradásom ezen a helyen, így az első istállóból ami elémbe került, elkötöttem egy vén fakót és sebtiben felpattantam rá. Miközben távolodtam a falutól, egyszer sem pillantottam vissza erre a bűzös nádas fertőre.

MALYA ZOLTÁN

Kiérvén az ingoványból, nemesb földre tévedtem. Szilárd volt az, ahogyan jó alföldinek kell lennie. Rackák legelésztek seregestül , pásztor nélkül. Mondottam magamban ,de jó dolguk van ezeknek a juhászoknak ,de a toportyánoknak is, mert azok bizony nem vetik meg a rackahúst. Nem tudtam mire vélni , mert hát az előbbi vigyázta a nyáját , no de azt csak az itteni népek tudhatják, ezért tova mentem.

Beljebb érvén ,népek sokasága látszott. Keresztes menet volt az, amit az orosházi emberek kísértek. Kíváncsiságom odavezetett a sokasághoz ,hogy megtudakoljam mi az eset.

Egy sötét hajú pór ácsorgott közelembe ,akit megszóltam , hogy adja tudomásomra  a nép egybekelésének okát. S neki ez volt a felelete: ,,- Orosháza hanem egyik legszebb lánya életét vette szülőinek, azt beszélik ,hogy maga az ördög szállott beléje ,mert hát nem volt oka erre a szörnytettre, egyenlőn szerette s tisztelte apját-anyját.” Ekkor hát én is csatlakoztam a menethez ,mellyel a házhoz érvén rossz kedvem támadt . Az ajtónál két pandúr strázsált , s ki tudja még mennyi a házban. Tartózkodtam tőlük ,mert nem álltam jó legény hírében , s meghúztam magam a sokaság mélyében. Kinyílt az ajtó s azon kilépett egy díszes viseletű ember, négy pandúr és maga a lyány. Kecses ,vörös hajú szép teremtés ,nem éppen gyilkos lelkületűnek látszó. Durván ragadta vállain két pandúr, kezei vasban. Arcán látszott a szomorúság , zokogott. márpedig egy szörnyetegnél nem szokott a könny látványa.

Az atya közeledtére , ártatlanságát bizonyítani akarván búkeserves sírással kísérvén ártatlanságát hajtogatta , bízva ,hogy meghallgatja őt az orosházi emberek sokasága, de nem lelt pártolóra.

Az emberek szájukra vették ,hogy az atya előttük űzi ki az ördögöt a lányból a megnyugvásukért.

Ezt már nem viselhettem,-,, Meg kell mondanom nem vagyok jó hírű, a pandúrok szemében még úgysem, áristomba nem vágyok ,de szavamra ez a lyány nem bűnös”. Kipányvázott lovamat sietve eloldoztam ,ami legelt amég én kíváncsiskodtam, felvont sárkánnyal oldalamon lovamra ültem ,majd a népeken át törtem hirtelen a pandúrok közé , s amíg azok a földön heverésztek én mögöttem a szép teremtéssel megiramodtam az ingovány felé.

Ott kérdőre vont , hogy miért segítettem neki. S én ekképp feleltem: ,, Tudod e ,hogy mire készült az atya , meg a pandúr sem ver jókedvében vasba olyat akit nem az áristomba hurcol”. A lány zokogva elmesélte igazát a következőképpen:

,,Istenfélő vagyok ,s voltak szüleim is ,  így templomba is gyakorta járok. Az aki Isten szolgálója falunkban , szemet vet pórok lánygyermekeire , s titkon nem hagyja azokat békességben. Nem tűrtem egy pillanatig sem ,s azzal terheltem tudatát ,hogy Orosháza népének tudomására fog kerülni miként gyalázza egyháza szabályait , s az ártatlanok lelkét ,de ,hogy óvja személyét a gaz , rám terelte a szörnytett elkövetésének gyanúját, szavam hitelét, s drága szeretett szüleimet  vesztettem ezért mindörökre”.Eme gazságot hallván irtózatos haragra gerjedtem, annak okán ,hogy hajlamos volt ilyen szörnyűséget véghez vinni maga Isten szolgája. Kutyái parancsra végeztek egy szerető családdal .-,, Ezt meg kell torolni , ezért ügyemként fogadom még ha vissza is kell térnem az áristomba vagy ne adj Isten a bitófára, mert itten sok a pártolója az atyának, bizony a tisztesek közt is……

 Sticker Viktória

Betértem a fogadóba, hej biz, ott aztán volt mulatozás! Gondoltam, ha már egyszer ilyen jó híre van az orosházi boroknak, Fabrícius féle próbának teszem ki őket! Az egyetlen gond csak az volt, hogy mindig azt hittem, a következő pint biztosan nem lesz olyan jó, mint az előző volt… A végeredményre… hát arra már magam sem emlékezem! Csupán annyira, hogy ott olyanokat, de olyanokat danoltak, amibe még én is beléveresedtem!

Arra jutottam, eleget mulatoztam mára, és meg kéne nézni ezt a falut, ami méltán híres a boráról. Nomeg, ha a csaplárnéból indulok ki, akkor a gyönyörű asszonyait is szemrevételezem.

Ahogy megyek a faluba, egyszer csak hatalmas dínom-dánomot hallok az egyik házból. Mondom magamban, vajon milyen ünnepet űlnek itten? Tán meghalt a ház urának az anyósa? Vagy tán a király jön egyenesen a palotából, hogy lovaggá üsse? Ennek utána kell járnom!

Amint befordultam az udvarba, látom az egyik fehércselédet rohanni egy nagy, minden jóval megrakott tállal. Megkérdeztem tőle, mégis, mi ez a nagy felfordulás. Erre nézett rám, mintha két fejem lenne, de legalábbis több, mint ami megengedett, aztán kioktatott hogy-hogy nem hallottam, hogy a környék leggazdagabb urának legszebb lányának van a lakodalma?!

Erre gondolkodóba estem. Éhes voltam, és ahogy láttam nem lett volna nekik nagy teher még egy éhes szájat megetetni, így azt mondtam, hogy nem hiszem azt, hogy ez a némber lenne a környék legszebbje, és fogadtunk. Ha én nyertem volna és hívom meg egy olyan ebédre amilyet még a király sem látott, viszont ha ő nyer, hoz nekem bentről bőven ennivalót! Hát amikor beléptünk, tényleg egy csodaszép ifjú asszonyságot táncoltatott egy igen jó vágású fiatal legény. Körülöttük sok-sok ember énekelt, táncolt, mulatozott, annyira jól érezték magukat, hogy bele gondoltam, vajon láttam e már ilyen jó kedélyű embereket. Mikor kiértünk az udvarra, magamban örülve a finom ebéd reményében, bevallottam a leánynak, hogy igaza volt. Bár igazat adni egy asszonyságnak nem tartozott az erényeim közé, de hát az éhség nagyúr!

Lassan számba kellene vennem Orosháza előnyeit! Finom bor, szép asszonyok és még jól is főznek! Isten bizony itt maradok!

 Szabó Melinda

Utamon járva belebotlottam egy parasztba, aki éppen a kaszáját fente egy nagy fa árnyékában. Éppen pihenőt tarhatott, mert a saruját levette, így ücsörgött békésen. Már jó pár órája szedtem a lábam, ezért jó ki voltam kódulva egy jó pohár itókára. Boldog is lettem, mikor megláttam a paraszt mellett egy jókora boros kannát. Úgy gondoltam megszólítom :

-         Adjon Isten komám! Öntene nekem egy pofányit abból a jó kis borocskából, mert kiszáradtam a hosszú utamon!

-         Fogadj Isten öcsém! Kössünk üzletet. Én éhes vagyok, te meg szomjas. Úgy is életlen a kaszám, nem tudom folytatni a munkát, süssük meg azt a birkát ami a válladon lóg!

Megkötöttük  az alkut és raktunk egy nagy tüzet. Felfűztük a birkát egy nagy nyársra, és megsütöttük. Olyan jót ettünk, hogy még a tíz ujjunkat is megnyaltuk Aztán megosztottuk a borocskát. Gondoltam magamban, nem is olyan nyakas nép az orosházi. Úgy döntöttem jó lesz ez nekem lakhelyül.

SZALAI DÓRA

Elindulván vonuló népeket véltem felfedezni. Figyeltem mi lehet az. Hát bámészkodásomban ráeszméltem, hogy valami temetésféle lehet. Kíváncsi lettem, milyen is az ágostai végtisztesség. A birka elnyomta-é már vállam, ezért egy bokor tövébe létettem, fél szememet rajtatartván a menet felé iramodtam.

Ez volt ám a végtisztesség. Ünnepi ruhában, zászlókkal, mécsesekkel felvonulván tették meg az utolsó utat a mennyország kapujáig. És még mit láttam! Asszonyok vitték a koporsót a sírig. Gondolkodván eszembe jutott mit mondott szülém: „Megállj, meglátod, elvisz az Ördög, a bitófán végzed”. Ilyenféle banditának nem jár ám ilyen tisztesség.

 Vállamra a birkát ismét felvevén visszaindultam, ha tudtam volna, hogy merre. Az erre botorkáló legényhez fordultam: „Szervusz testvér, azt hallottam, hogy ez egy ágostai vallású falu, való ez?”. A fiú majd belészakadt a nagy helyeslésbe.

Úgy gondoltam, megkérdezem én a csárdát is: „Hé fiam, meg tudnád-e nekem mondani merre találom a fogadót?” Erre a suhanc felkerekedett és nagy serényen elmagyarázni próbálta, merre találom. Végül arra jutottunk, elkísér éngemet addig, úgy sincsen neki más dolga. De ám ki is derült az is, hogy a fiú zsiványként tengeti életét. Együtt tértünk bé a kocsmához. A fogadósra bíztam a birkát, főzzön jó betévőt. Igazi lakomát csaptunk, majd eltettük magunkat a holnapnak.

Csürhés Tamás

 Ahogy közeledtem a fogadó felé, egyre világosabbá vált, hogy nem akármilyen dínom-dánom hallik ilyen messzire, hanem lakodalmat ülnek a fehér népek. Lássanak hát csodát, erre felé az a szokás járta, hogy a bámészkodókat is etetik, itatják borukból s kalácsukból az ünneplők, s én tanult betyár valék, egyből kaptam az alkalmon.

 Odatértem hát a népek közé, s épphogy megkóstoltam a jó orosházi veresbort, egyből kiszurtak a ebatták, hogy az ördök pörkölje meg őket levelestül-ágastul, még a bort is elvették, s el is zavart volna a vőfény, de megmondottam néki hogy vagy te nem leszel,vagy én, nem olyan családból származok én, hogy csak így elküldjönek, de békességet akartak, hogy ne zavarjuk meg a mulatságot, igy eltűrtek a boldogtalanok..

Közelebb mentem, ha már ugyis erre jelölte ki utam az Úr, megnéztem az ifju párt, de amint megláttam, megijedtem,mert olyan rusnya teremtés, mint a menyasszony, még a kalendáriumba' sincsen! Afelöl jótállok!

 Na de némileg a bor hatására, összebarátkoztam a helybéli emberekkel, s a hajnal véget vetett a a dínom-dánomnak, s én betértem a fogadóba aludni.

NIKNIK

És mihelyt Én, Fabrícius Dénes beértem erre a bűzlő helyre, megpillantottam egy istenfiát, éppen szántani, 4 ökrével, és mivel más senkisem volt itt, hát megkérdeztem én, hogy hol találok én szállást magamnak, és gyönyörű fakó csikajomnak.

Megtudtam én amit akartam, sőt még azt is, hogy valamiféle ünnep van ma,dehát hogy milyen ünnep?-honnan tudhatnám én azt?

Elindultam a település közepébe, hátha találok valakit ott. Előttem egy viskó szerű fogadó állt, hívogatott, én nem ellenkeztem, betértem hát. Minden ember oly kitörő örömmel fogadott, nem tudtam én azt eldönteni, hogy a jó kis alföldi bortól, vagy ilyen vendégszerető népség ez? Vigadtam én velük egész délután, ideje volt szállás után néznem. Megkérdeztem a csinos kis csaplárosnét- megvallom én, nagyon tetszett nekem- és örömömre, ő tudott nekem olcsón, csikajomnak is szállást.Mulattam hát még velük egész éjszaka, mikor aztán mindenki nyugovóra tért, így hát én is eltettem magam a holnapnak.